Szállásunkat tehát hamar megtaláltuk, az utunk pedig tulajdonképpen zökkenőmentesen telt. A recepción két török bácsit találtunk, akik meglepetésünkre egy szót sem értettek angolul. Kisebb félreértések után az apartmanunkba vezettek minket, ahol körbevezettek bennünket, és megkaptuk a Wifi szerver jelszavát – így azonnal életjelet küldhettünk az otthoniaknak.

Megérkezésünkkor bár hihetetlen fáradtak voltunk, mégsem az alvás volt az első dolgunk. Szobáinkat hamar belaktuk- majd a pakolászás közepette szembesültem a ténnyel: nincs meg a telefonom. Mindent átkutattunk, visszamentünk a recepcióra, ahol mutogatva próbáltuk megérdeklődni, nem látták-e, de sajnos nem került elő. A recepciós bácsi percekkel később visszatért még, megtudakolni, hogy előkerült-e, én pedig mondtam neki, hogy talán a dolmuson eshetett ki, mert ott még megvolt. Belenyugodva telefonom veszteségébe folytattuk a pakolászást, de kb. 20 perc múlva visszatért török barátunk, a plüsstokos telefonnal a kezében. Azóta sem értem, hogy ennyi idő alatt hogyan kerítette elő a plüss-sünnek látszó tárgyat, hiszen ittlétünk óta még nem utaztunk kétszer ugyanazon sofőrrel sem. A buszokon elhagyott, és gazdájukhoz visszakerült telefonok magyarországi statisztikájáról nem is beszélve – újabb példa a török mentalitásra.

A szállással is elégedettek voltunk, azt kaptuk amit vártunk, ahogy a képeken láttuk. Gyönyörű virágokkal, bokrokkal, pálmafákkal övezett apartmanok, amik egy nagyobbacska medencét fognak közre. Senki ne gondolja, hogy luxusra vágytunk, a lehető legolcsóbb szállást szerettük volna, és a helybéli koordinátorunk ezt javasolta, továbbá megnyugtatott minket, hogy más diákok is itt szoktak megszállni a téli időszakban. (Miért pont télen? Azóta sem értjük.) Mi egy egész kellemes kedvezményes ajánlatot kaptunk, és ez számunkra még a szeptemberi szezon időszakra is érvényes.

Mihelyst minden a helyére került, nekiindultunk bevásárolni. Az út mentén leintettünk egy dolmust, a sofőrrel közöltük, hogy szupermarket, majd a nyitott ajtajú döcögő buszon átnyújtottunk 5 lírát. Visszajárót nem kaptunk, tehát szállásunktól a bevásárlóközpontig fejenként 2,5 líráért juthattunk el (ez a későbbiekben is igaznak bizonyult). A dolmus-sofőrök mindig gondosan figyelnek a megfelelő szellőztetésre, és az utasok szórakoztatására szolgáló a helyi zene biztosítására.

A dolmus tehát kirakott bennünket az ortakenti „shopping centernél”, ahol találtunk: egy plázát, az arra jellemző üzletekkel (csak mindnek a török megfelelőjét), egy török szupermarketet (Carrefour) ahol leginkább török termékeket árusítanak, Metro-t, Baumax-ot, és a Tesco-nak megfelelő Kipa-t (ami egyébként szintén főleg török termékeket árusít, de itt már nagyobb eséllyel találni ismertebb márkákat). Az élelmiszerekről majd egy külön bejegyzésben szeretnék részletesebben írni. Szóval bevásároltunk, majd szatyrokkal megrakodva haza is jutottunk.

Még aznap lenéztünk a partra is, ami kb. 3 percnyire van tőlünk. A víztől 10 méterre a parton végig medencés hotelek és éttermek kígyóznak, előttük pedig napernyős-napozószékes  strandrész van kialakítva. Mi is egy ilyen részre szoktuk befészkelni magunkat, mert bár a napernyők színmegkülönböztetéssel jelzik melyik hotelhez tartoznak, ezeket senki sem figyeli, így bárhova letelepedhetünk. Mint kiderült a tanítás csak jövőhéten kezdődik, ezért úgy döntöttünk, ezt a hetet még pihenéssel, és a környék megismerésével töltjük. Minden napra jut legalább egy megtanult török szó, ugyanis célul tűztük ki, hogy valamilyen szinten meg szeretnénk tanulni törökül, legalább a kommunikációhoz elengedhetetlen szituációkat.

Folyt. köv.: mindennapok